Ákos - Református templom

A nagyméretű templom két tornyát már messziről észreveszi a községbe érkező. Ákos a Szilágysági dombok és a sík Alföld peremén, a Kraszna völgyében helyezkedik el. A megtelepedésre alkalmas helyzete miatt a helység népes nagyközséggé fejlődött, sőt a középkor folyamán mezőváros is volt. A megtelepedő nemzetségek egyike, az Ákos nem (a név jelentése fehér sólyom), itt alakította ki birtokközpontját és alapított monostort a 12. század második felében. Az alapítás elsősorban közös temetkező helyet nyújtott a széttagolódó nemzetség számára, lehetőséget az elhunyt ősök emlékének ápolására és az élők lelki igényeinek kielégítésére. A még ma is monumentális méretűnek számító templom, kiválóan alkalmas volt az alapító családtag fényes karrierjének, társadalmi helyzetének és befolyásának kifejezésére. A monostor létéről sajnos csak közvetett adatok állnak rendelkezésre: a helység első említése Ákosmonostora (1342), majd a Szűz Máriának szentelt monostor kegyúri jogairól van szó 1421-ben. Az alapító nemzetség tagjai a 12. századtól a 14. század elejéig töltenek be országos jelentőségű szerepet, számos birtokot szerezve és további családi monostorokat alapítva. A nemzetség több ágra szakad, de a gazdagabb családok kihaltával a leszármazottak elszegényednek, Ákoson az utolsó leszármazottak a 16. században halnak ki. A monostor a patrónus család széttagolódásával és elszegényedésével egyidőben, de legkésőbb a 15. század második felében már valószínűleg feloszlott, és a templom átvette a plébánia szerepét. A 16. század közepén, a környék többi egyházközségével együtt Ákos is reformátussá válik, első prédikátorát 1597-ből ismerjük. A mai templom csaknem egészében az első, 12. századi, fázisban épült. A román stílusra jellemzően a három hajós, kelet-nyugati tengelyű templom elrendezése bazilikális. Kelet felől a szélesebb főhajóhoz félköríves szentély tartozik, míg a két mellékhajó boltozott, kívül egyenes, belül fülkével ellátott szentélyrésszel zárul. A nyugati oldalon impozáns toronypár épült, első szintjén karzattal. A keleti oldal boltozott mellékszentélyei fölötti szint a főszentély felé nyitott oratóriumként szolgálhatott, megépítésük egy esetleges keleti toronypár tervére utal. A templom díszítése rendkívül egyszerű, a tornyok felső szintjein lizénákkal és ívsorral keretelt mezők tagolják a homlokzatokat, innen nyílnak az alsó szintek résablakai és a két felső szint félköríves ikerablakai. Ez utóbbiak osztói egyszerű kockafejezetes oszlopok. A szentély kőlábazatos homlokzatát két lizéna kereteli, és egy egyszerű ívsor zárja. Középen egy körablak, mellette két oldalt egy-egy félköríves nyílik. A hajók falai simák, csak a gádorfalakat zárja egy ívsoros párkány. Félköríves ablakok nyílnak a déli mellékhajóban és a gádorfalakon. Három bejárata volt a templomnak, ezek közül ma a déli és nyugati működik, az északit – valószínűleg még a középkor folyamán – elfalazták. Csak a déli és az északi bejáratnak őrződött meg a kőkerete, mindkettő félköríves, rendkívül egyszerű. A díszesebb déli bejárat félköríves – ma díszítetlen – kőtimpanonnal rendelkezik, béllete hármasan tagolt, középen egy hengertaggal. A templomhoz az északkeleti sarkon egy kisméretű, félköríves záródású kápolna csatlakozott, elbontására valószínűleg még a reformáció előtt sor került. A török-tatár dúlás a templomot is megviselte, 1642-ben leégett, ettől kezdve, a hagyomány szerint, az új tető elkészültéig, 1732-ig, az istentiszteleteket a torony alatt tartották. 1747-ben villám csap a toronyba, melyet újabb helyreállítás követ. Az 1834-es földrengés is komoly károkat okozott, a hibákat maradéktalanul csak a századforduló műemléki helyreállítása javította ki. A Schulek Frigyes által vezetett, két szakaszban (1896-ban és 1902-ben) lezajlott restaurálás során a külső homlokzatot tudatosan, a román kor építkezési sajátosságaihoz való visszatérés jegyében vakolatlanul hagyták. A torony az addig zsindelyes, hagyma alakú sisak helyett gúla alakú téglafedést nyert. Ekkor alakították ki a nyugati homlokzat oromfalát és építették a nyugati előcsarnokot. Belül jelentősebb változást a szentély újraboltozása és az új, hármasablakkal áttört diadalív építése jelentett. A színvonalas helyreállítás összességében jelentősen hozzájárult a templom megőrzéséhez és értékeinek megismertetéséhez. Nemrég a vizesedés okozta problémákat egy drénezéssel oldották meg. A munkálatokat megelőző régészeti kutatás feltárta a templom körüli középkori temető részleteit, a csatlakozó kápolna alapfalait és a belsőben a szentély környezetében végzett megújítások nyomait. A berendezésből figyelmet érdemelnek a 18. században készült, festett növényi mintákkal díszített fa ülőpadok, a 20. század elején készült, nemrég felújított orgona és a két harang: az egyiket 1742-ben, a másikat 1924-ben öntötték.(SzP).

Irodalom:
Bogyay Tamás, „Az ákosi református templom”, Magyar Építőművészet, 43 (1944), p. 67–70.
Kiss Imola – Tóth Géza-Ivor, Ákos. Református templom, Kolozsvár, 1996. Erdélyi Műemlékek 18.
Péter-Levente Szőcs, „The Abbey Church of Ákos: An Architectural and Functional Analysis of a ‘Kindred Monastery’ Church”, Annual of Medieval Studies at CEU, 9 (2003), p. 155–180.