Népvándorláskor

A „népvándorláskor” kifejezés egy konvencionálisan elfogadott elnevezésnek tekinthető, mivel a keletről vagy északról érkező népcsoportok vándorlása által okozott, rövid ideig tartó, „felfordulásokat” hosszú, politikailag és gazdaságilag stabil periódusok váltották. A hun birodalom felbomlása után, az 5. század második felében, de még inkább a század utolsó harmadában a római birodalom gyakori szövetségese, a gepida királyság jelentette a politikai erőt a Kárpát-medence keleti felében. A keletről érkező, harcias avar népesség megjelenése (567–568) véget vetett a gepida dominanciának, de jelentős késő germán vagy római népcsoportok is továbbéltek az avar Kaganátusban, katonai, vagy inkább gazdasági feladatokat látva el. A 6. század második felében, de lehetséges, hogy már korábban a század első felében, az avarok beleegyezésével észak-keletről nagy létszámú szláv csoportok kezdték benépesíteni a mai Románia észak-keleti részén található sík területeket. A 8. század végére az Avar Kaganátus már etnikai szempontból vegyes államalakulattá vált, ahol a szláv népesség fontos szerepet játszott. A terjeszkedő Karoling Birodalom ekkor döntötte meg ezt az államalakulatot.
    Az írott források hiánya miatt szinte lehetetlen, hogy régészeti módszerekkel meghatározhatóvá váljék az első évezred utolsó két-három évszázadában Románia észak-nyugati részén élt népesség etnikai összetétele. A 9. század végén, és a következő század elején a Szamos alsó folyása mentén elterülő mai Szatmár megye területe a Ménmarót által vezetett román-szláv vajdaság része lehetett, bezárva azt a történelmi folyamatot, amelynek során a szlávokat asszimilálta egy neolatin népesség. Mindez Anonymus kései – egyesek által elfogadott, mások által kétségbevont – krónikájának információi alapján állítható. Az mindenképpen elmondható, hogy a „sötét”-nek titulált első évezred második fele a korabeli társadalom fokozatos átalakulásának időszaka, a feudális struktúrák, vagyis a tulajdonképpeni középkori társadalom kialakulásának periódusa. A „kora középkor” elnevezés megegyezik ennek az átalakulásnak a korszakával, kérdéses csupán a pontos időrendi határok megállapítása az egyes térségek esetében. Románia észak-nyugati térségében ez a folyamat a 7. század második felében kezdődött és a területnek a korai magyar állam részévé válásakor fejeződött be.
    A népvándorláskor és a kora középkor iránt az érdeklődés a második világháború után növekedett meg, előtte csak véletlenszerű felfedezések voltak. Az 1960-as években sikerült beazonosítani az 5-6. századi lelethorizontot Szatmár megyében is, Szaniszló, Érdengeleg, Bere lelőhelyeken. Az Kovács Gyula berei református pap, amatőr régészként összegyűjtött információi és leletei nyomán 1962–1965 között szisztematikus ásatásokra került sor Bere, Csomaköz és Fény határában, amelyeken a Bukaresti és a Kolozsvári régészeti intézetek és a Máramarosi Tartományi Múzeum vettek részt. Ez utóbbi intézmény felügyelte a mai Szatmár megye területén folyó régészeti kutatásokat. Ezeket a feltárásokat követte a kolozsvári régészeti intézet által végzett szondázó-ásatás a nagykolcsi kora középkori telepen (1966–1967).
    Az 1970-es évek elején az intenzívebb terepbejárások következtében sikerült újabb kora középkori településeket felfedezni Ákoson, Baba Novac-on, Érszakácsiban, Kaplonyban, Lázáriban, Pusztadarócon, Sárközön és Teremen. Ezeket követte a Szatmárnémeti mellett fekvő Lázári határában található telep szisztematikus ásatása. A következő évtizedben újabb kora középkori falvak beazonosítására és szondázó kutatására került sor (Nagykároly, Szaniszló, Kálmánd), amelyek eredményeként kora középkori hamvasztásos szláv sírokat fedeztek fel Piskolt és Sár falvak határában. A Szatmár Megyei Múzeum és a Kolozsvári Régészeti és Művészettörténeti Intézet (Román Akadémia) együttműködésének keretében, 1993-ban újra indult Szatmár megye egyik legfontosabb lelőhelyének, a Lázári–Lubi tag településnek kutatása. Ezek mellett a szatmári múzeum régészei által folytatott leletmentések ugyancsak fontos leleteket hoztak napvilágra.
    A Gepidák (a gótokkal rokonságban lévő kelti germán nép) a Tisza felső folyásához legkésőbb Kr. u. 3. század végén érkeztek, a hunok legfőbb szövetségeseivé váltak, majd tőlük vették át a Kárpát medence kelti felén a politikai ellenőrzést. 480–457/568 között a gepida birodalom észak-keleti „határa” a mai Szatmár megye területén húzódott, délen a Kraszna középső folyásától az Ecsedi láp déli végéig, vagyis a mai Nagykároly vidékéig. Sem a Szamos alsó-, sem középső szakaszán nem fedeztek fel olyan lelőhelyet, amely bizonyítaná a gepidák jelenlétét. Ez mai ismereteink szerint azzal magyarázható, hogy keletebbre, az Ér folyásától kezdődő magasabban fekvő részek nem voltak lakottak.
    Az 5. század utolsó felében megjelennek az úgynevezett „soros temetők”, amelyekben, napjaink temetőihez hasonlóan, a sírok az elhalálozás sorrendjében párhuzamos sorokban voltak rendezve. A halottakat a nyugat (fej)– kelet tengelynek megfelelően tájolták. Hasonló sírokat a környéken csak Érmihályfalván (Bihar megye) fedeztek fel, de érdekes a Kaplony (Nagykároly)–Kozárd határrészben található temető (sajnos csak néhány sírt tártak fel), ahova valószínűleg a gepida királyság végén kezdtek el temetkezni, folytatva a korai avar királyság idején is. Jobban ismertek ebből a korból, a Szatmár megye területén található települések (Bere, Nagykároly, Csomaköz, Szaniszló), annak ellenére, hogy keveset voltak kutatva. A többé-vagy kevésbé földbe mélyített lakóházak alaprajza téglalap, néha négyzet, a falat és tetőzetet oszlopok tartják, általában szalmával vagy náddal fedettek. A tűzhely egyes házakból hiányzott, ami arra enged következtetni, hogy a lakóházhoz egyéb melléképületek is csatlakoztak. A házak, összképük alapján, azonos formájúak a korabeli Közép-Tisza és Erdélyi települések, vagy a germán és a római-germán települések lakóházaival.
    A leletanyag különböző kategóriái közül, a legnagyobb számban a kerámiatöredékek kerülnek elő és sokszor ezek a legértékesebbek a kutatás szempontjából is. A konyhában használt edényeket korongon és néha kézzel készítették, homokkal és kaviccsal soványították (így a tűznek ellenállóbb anyagot nyertek), a római tartományokban használt edények mintájára. Az étkezéshez és a különböző folyadékok tároláshoz használt edényeket hamuszürke vagy fekete színű, finomabb alapanyagból készítették és néha, kiégetés előtt, különböző díszítőmotívumokat nyomtak rájuk. Míg a férfi sírok mellékletei az elit harcos jellegére utalnak (sisak, pajzs, kard, hosszú kések, nyilak), a női sírokban talált tárgyak a megtelepedett életmódra jellemző tevékenységekre jellemzőek (orsó-nehezék, sarló, juhnyíró olló stb.)
    Egy rövid al-dunai tartózkodást követően, a harcias, türkökkel és mongolokkal rokon avar törzsek északról a Kárpát Medencébe értek és ott megtelepedtek. A korai Bizánci birodalom számára komoly fenyegetést jelentettek a 7. század első feléig. Az avarok ellenőrzése alá került Erdély és a mai Románia észak-nyugati része is, de csak a korábban gepidák által is lakott sík és mocsaras vidék. Kellő óvatossággal megállapítható, hogy a korai avar korban (kb. 567–670/680 között) Románia észak-nyugati részén az avarok által elfoglalt terület északi és észak-keleti irányban nem lépték túl az Ér középső medencéjét. Valószínűleg, a késő avar korban, a 7. század végén – a 8. század elején, sor kerülhetett kisebb arányú terjeszkedésre ezen a területen.
    Az avarok jelenlétet Románia észak-nyugati részén az általuk használt jellegzetes tárgyak előkerülése igazolják (leginkább fegyverek, mint például a keleti típusú kard, a nehéz, három-szárnyú nyílhegyek, vagy az álltaluk Európában először használt, vasból készült kengyel). A legjellegzetesebb, azonban, az általuk alkalmazott temetkezési szokás. Szatmár megye területén, szisztematikus kutatást nem végeztek napjainkig, így egyetlen temető sincs feltárva és csaknem minden avarokhoz köthető lelet véletlenül került elő. Egyetlen kivételt talán a Gencsen feltárt korai (7. századi) sír jelent. Nem ismert egyetlen kora avar kori település sem, amely egyértelműen az avar népességhez volna köthető. Meglétüket csak feltételezni lehet, elsősorban a 7. századtól kezdődően, amikor a korábbi nomád nép megtelepedett életmódot kezdett folytatni. Erre a folyamatra esetleg, a Szaniszló– Horeai úton feltárt földbe mélyített ház, vagy Bere–Virágoskert lelőhelyen talált kézzel készített kerámia utalhat. A 8. századra keltezhető egy Érdengelegen felfedezett avar sír, amelyből egy bronzból öntött, nyelves öv-csat került elő, a késő avar korra jellemző motívumokkal díszítve. Egy hasonló darab, került elő még korábban Kávásról is.
    Az utóbbi két évtized kutatásainak köszönhetően sokkal többet tudunk a Szamos középső és alsó folyása mentén, valószínűleg közvetlenül 567 után letelepedő szlávokról. Természetesen nem zárható ki szórványos jelenlétük területünkön a 6. század első felében sem. Észak-keletről érkeztek és az Avar Kaganátus határán telepedtek meg, mint az avarok szövetségesei. A 7. századtól kezdődően Erdély területére is betelepedtek. A legszemléletesebb képet a Lázári–Lubi tag lelőhely kiterjedt telepének kutatása, valamint a Piskolt–Agyagbánya temető feltárása nyújtott. Ezért merült fel, hogy a korszakot (6. század második fele – 7. század első harmada) Lázári–Piskolt horizontnak nevezzék el.
    A szlávok anyagi-kultúrájának egyik legfőbb jellemzője az egyszerűség. A kezdeti periódusban, például, csak a kézzel készült, díszítetlen cserépedényeket használták. Ismerték a földművelést és állattartás, a kézművességet és, leginkább, a vas megmunkálását. A dél, dél-kelet felé történő vándorlásuk következtében jelentős területet népesítettek be. A fejlettebb civilizációkkal való kapcsolat gazdagította és átalakította a kultúrájukat jelentős fejlődésen menve keresztül. A többé-kevésbé földbe mélyített lakóházak alaprajza négyzet, a falat vízszintesen egymásra helyezett gerendákból építették, amelyeket függőleges oszlopok tartottak. A tűzhely legtöbb esetben kemence volt, amit kőből építettek, vagy ahol ez ritka volt (mint Lázáriban, Ákoson és Nagykolcson), a szoba egyik sarkában elhelyezett agyag-tömbbe vájták. A kemencékkel kapcsolatban kerülnek elő az égetett agyagból készült, nagyobb méretű rögök, amelyek a kemence által kibocsátott hő tárolására használtak. Nagyon érdekesek az úgynevezett „agyagkenyerek” amiket különböző jelekkel díszítettek, amik között megtalálható a kereszt forma is, amit a kenyérhez kapcsolódó rítusokban használtak, mint mágikus-vallási jelentésű eszközt.
    A kerámia kézzel készített, általában dísz nélküli, mivel elsősorban tároló edényekként szolgáltak. Feltételezhető, hogy az edények jelentős részét fából készítették, ezek azonban nem maradtak meg a földben (a szlávok jártasak voltak a fa megmunkálásában). A fém-megmunkálásban való jártasságukat bizonyítja a Lázáriban feltárt telepen előkerült öntőformák, amelyeket a bronz és az ezüst ékszerek készítésénél használtak, valamint a fémek olvasztásánál használt kanalak és tégelyek.
    Sokáig a szlávok legelterjedtebb temetkezési szokása a hamvasztás volt. A váltásra valószínűleg avar hatásra vagy a kereszténységre való megtérés mértékében került sor. Az elégetett maradványokat vagy urnába, vagy egyszerűen egy szűk és nem túl mély gödörbe helyezték. A Piskolt–Homokbánya lelőhely kelta sírjai között felfedezett korai szláv temetkezések jól illusztrálják ezt a temetkezési szokást. Az ismételt antropológiai vizsgálatok kimutatták, hogy az egyik itt felfedezett urnában megszenesedett férfi és női csontokat találtak. Az írott források említései nyújtanak támpontot az értelmezéshez, amikor a szlávok azon szokásáról szólnak, hogy, elsősorban a társadalmi elit esetében, az özvegyet férje halálakor feláldozták.
    Ákoson, egy nemrég feltárt ház, amely struktúrájában és berendezésben egyezik a Lázáriban és Nagykolcson feltárt lakóépületekkel, arra utal, hogy a korai szlávok a Kraszna völgyén nyomultak az erdélyi medence felé. Ezt látszanak alátámasztani a Zilahon és ennek szomszédságában feltárt, hasonló jellegű telepek és egy hamvasztásos sírokat tartalmazó temető. A 7. század folyamán, más, immár magasabb anyagi kultúrát hordozó szláv csoportok kezdtek dél felé terjeszkedni, és egyben elfoglalták a magasabb fekvő zónákat, mint például a máramarosi medence, vagy Szatmár megye esetében a Túr régiója, ahonnan, egy korábbi kutatás nyomán ismert a Terbeshegy határában fekvő telep.
    A 7. század második felével kezdődően a régészeti leletanyag egész Kárpát medencében egységesülni kezd, megőrizve némely vidékenként jellemző sajátosságot. A legjobb példa erre a kézi-korongon készített, egyenes- vagy hullám-vonalakkal díszített cserépedény, amely a kora középkor igazi, nagy területen előforduló tárgytípusa.
    Szatmár megye területén leginkább a Lázári–Lubi tag kora középkori telepe ismert (egy 6–7. századi telep felett), amelynek súlypontja a 8. századra tehető. Meglepő módon, az itt előkerült leletanyag több olyan ismeretlen elemet tartalmaz, amely a Kárpát medencében előforduló hasonló leletekkel összehasonlítva, szokatlan ebben a periódusban. Leginkább a jó minőségű, gyors-korongon készült kerámia dominanciája feltűnő. Ezt a típust konyhai használatra készítették és késő-antik jellegzetességeket őriz. Együtt kerül elő a kézi készítésű edényekkel és – furcsa módon – csak igen kevés kézi-korongon készült kerámiával. Az egyes nagykiterjedésű régészeti jelenségek arra utalnak, hogy a földbe mélyített, kőből készült kemencével vagy tűzhellyel épült lakóházakat gazdálkodásra szolgáló melléképületek vették körül. Az egyes lakóegységek között szabad területek figyelhetőek meg, amelyet valószínűleg megműveltek. A telep ilyen belső topográfiája a családi gazdaságokon alapuló társadalmi-gazdasági szervezettségre utal, amely, ebben a korszakban, szokatlan. Egy félhold alakú bronz fülbevaló, csillagos kapoccsal olyan tárgycsoporthoz tartozik, amely legkésőbb a IX. század első felére keltezhető.
    Ezen jelenségek magyarázata meglehetős nehézségekbe ütközik, amíg a szomszédos területek hasonló korra vonatkozó kutatása hézagos. Felmerült, hogy egy Erdélyből származó népcsoport telepedett meg itt, de nem lehet kizárni egy, a medence délnyugati feléről származó közösség letelepítését sem, amelyre a avar–frank háború nyomán kerülhetett sor.
    Általánosságban, a román szakirodalom az első évezred második felében Románia észak-nyugati részén egy romanizált/dák-római népesség továbbélését feltételezi, annak ellenére, hogy a terület a római Dacia provincián kívül esett. Azaz a helyi román népesség őseit, akik a 8–9 századra asszimilálták a szláv népességet. A régészeti kutatás, azonban, gyakran alapvető és módszertani akadályba ütközik, amikor egy régi népesség etnikumát próbálja meghatározni és ez alól Románia észak-nyugati területe sem kivétel. Az viszont biztosan állítható, hogy a régészeti ásatások kiterjesztése és a tudományosan megalapozott elemzések és értelmezések elvégzése ez irányba is jelentősen tovább bővítik az ismereteket.