Középkor
Dokumentum eszközök
Nyomtatható verzió
Küld mailben
A 11.-től a 16. századig tartó középkor, az előző koroktól eltérően, már elsősorban az írásos dokumentumok segítségével kutatható. A régészet szerepe a középkori kutatásban, a tárgyi kultúra megismerésén túl is alapvető, mivel kiegészíti, sőt gyakran kiigazítja, az írásos források adatait. E két adatforrás összehangolása nélkül a középkor történelme nem ismerhető meg és nem is rekonstruálható.
A 19. századi romantika és nacionalizmus azzal, hogy a „saját” múlt iránti érdeklődést ösztönözte, jelentősen hozzájárult a középkorra vonatkozó régészeti kutatások megerősödéséhez. Ennek ellenére, a középkort kutató régészet csak a 20. század második felében intézményesült. A fejlődését nagyban befolyásolták a közigazgatási és egyházi központok, mind elsőrangú műemlék, régészeti feltárása. Ezek a kutatások jelentették a megyénkben is a középkori régészet kezdeteit. Így került sor 1960-as és 1970-es években a legjelentősebb középkori műemlékek régészeti kutatására: tamásváralja és a borválaszút vára, valamint az aranyosmeggyesi kastély és az erdődi vár. A tervásatásokon kívül a megyei múzeum gyűjteményét a véletlenül előkerült leletek is gazdagították. Ilyenek például a Vetésen és a Németiben talált kardok, az éremkincs-leletek stb. A leletmentések közül a fényi honfoglalás-kori temető ásatása említhető. Jelentősen hozzájárultak a középkori lelőhelyek megismeréséhez a korábbi korok feltérképezésére irányuló terepbejárások, melyek eredményeképp több eltűnt középkori települést, földvárakat, vagy mesterséges (valószínűleg középkori) halmot sikerült beazonosítani. Az utóbbi két évtizedben jelentősen megnőtt a középkori mentőásatások száma. Ez elsősorban a műemlék felújításoknak (az ákosi román stílusú és a hadadi gótikus templom) valamint a városi környezetben végzett nagyberuházásoknak a következménye.
Szatmár megye jelenlegi területe nagyrészt a hajdani Szatmár vármegye területével egyezik meg, kivéve a keletre fekvő Nagybányát és környékét valamint az északon elterülő a Kraszna, a Túr, a Szamos és a Tisza folyók összefolyásának vidékét. A megmaradt területekhez északkeleten a hajdani Ugocsa megye déli része adódott valamint délen, a volt Közép-Szolnok (Szilágy) vármegye északi része. Szatmár vármegyét mint a Magyar Királyság részét minden valószínűség szerint a 11. században szervezték meg, a Szamos alsó folyásának mentén. A vármegye adminisztratív és politikai központja a szatmári földvár volt. Sajnálatos módon nincs információnk a vár szerkezetéről, nagyságáról és pontos helyéről mivel, miután a tatárok 1241-ben lerombolták, felhagyták. A 11-12. századi leletek hiánya Szatmárnémetiben arra enged következtetni, hogy a vár nem a város területén feküdt, hanem valahol a környéken.
A megye területén található többi vár nemesi birtokok központjaként alakult ki, a földbirtokos nemes családok székhelyeként. A megye délkeleti sarkában, a Bükk dombjain alakult ki az Erdőd–Béltek uradalom, mely a Moldovai vajdaságot megszervező, Máramarosból jött Drágfiak tulajdonába került. A keleti rész, az Avassal és a Szamos menti falvakkal együtt a Móric család örököseinek a Báthoriaknak a birtokában jutott. A kiterjedt uradalom központja eredetileg Szinyér vára volt, majd később átkerült Aranyosmeggyesre az ott kiépülő kastélyba. Nyugaton a Károlyi család birtoka alakult ki, Nagykároly székhellyel, ahol egy erődített kastélyt is emeltek. Ugocsa déli vidékét a Káta nemzetség uralta a Tamásváraljai várból. A Hadadi vár is jelentős központtá vált Közép-Szolnok megye északi részén a Jakcs család birtokában. Sajnos a további Szatmár megyei várak története csak részben, vagy egyáltalán nem ismert. Így például a bujánházi erődítménynek, vagy a Borválaszút községi Pintye várnak, a Kegye (Érszakácsi Község) határában elterülő Zálnok várának ismeretlen a birtokosa. Gérce és Gilvács várának a helyét sem ismerjük egyelőre.
Egyházszervezeti szempontból Szatmár megye a gyulafehérvári székhelyű erdélyi püspökséghez tartozott a középkor folyamán. Erdődön, Tasnádon és Szatmáron működtek esperesi székhelyek. A közösségek és a templomok alapítóinak szellemi és gazdasági ereje leginkább az egyházi építészetben, a templomok belső díszítésében fejeződik ki a középkor folyamán. Csaknem teljes egészében fennmaradt az ákosi bazilikális elrendezésű, román stílusú templom, valamint egész sor valóságos ékszer-doboznak számító épület a gótika korából, mint például a hadadi, tasnádi, erdődi, halmi és sárközújlaki templomok.
A középkori települések és utak hálózata nagyjából megegyezik a maival, így a középkori települések nyomai nagyrészt a mai településekhez köthető. Kivételt képeznek az egykor elhagyott települések, amelyek a háborúk vagy a spontán elnéptelenedés folyamán tűntek el. Ezen „puszták” kutatása igen fontos, hiszen itt csaknem érintetlenül maradtak fenn a középkori falvak anyagi kultúrájának nyomai: különféle lakóhelytípusok és az életmódra utaló tárgyi maradványok. A városfejlődés folyamata elsősorban a két középkori királyi város Szatmár és Németi kapcsán tanulmányozható. Mindkettő területe ma Szatmárnémeti történelmi városmagját alkotja. A két település királyi privilégiumokat nyert a 12. század folyamán, majd fontos kézműves és kereskedelmi központtá vált. Az egykori anyagi kultúra szintjét és minőségét olyan leletek tükrözik, amelyek többnyire mentőásatások során kerültek elő, mint az aranyberakású kard töredék Németiből, vagy a Kazinczy (Ştefan cel Mare) utcán előkerült pecsételt díszítésű, finom anyagú, szürke kerámia.
Középkori temetkezések viszonylag kis számban kutatottak. A 11–13. századokra keltezhető a Mezőfény–Istállóknál feltárt temetőrészlet (32 sírral), míg a 16–17. századra az eddig ugyancsak részlegesen feltárt Nagykároly–Bobáld temető. A múzeum öt középkori éremleletet őriz. Annakidején ezek mindegyike valóságos vagyont jelentett, elrejtésüket a zavaros háborús idők bizonytalanságával magyarázhatjuk. Ilyen kincslelet került elő Érhatvan, Tamásváralja, Tasnád, Túrterebes és Tartolc területéről, mind a 16–17. század törökellenes küzdelmei során kerültek elrejtésre.
A középkori műemlékek és leletek, a mai települések és egyházi közösségek saját közvetlen múltját jelentik. Ennek a viszonylagos közelségnek hátulütői is vannak, mivel jóval erősebben ki vannak szolgáltatva a mai igényeknek, így ki vannak téve a rombolásnak sokkal sebezhetőbbek és veszendőbbek. Kiemelt kötelességünk tehát nagyobb figyelmet szentelni közös múltunk e tanúinak megőrzésére.
A 19. századi romantika és nacionalizmus azzal, hogy a „saját” múlt iránti érdeklődést ösztönözte, jelentősen hozzájárult a középkorra vonatkozó régészeti kutatások megerősödéséhez. Ennek ellenére, a középkort kutató régészet csak a 20. század második felében intézményesült. A fejlődését nagyban befolyásolták a közigazgatási és egyházi központok, mind elsőrangú műemlék, régészeti feltárása. Ezek a kutatások jelentették a megyénkben is a középkori régészet kezdeteit. Így került sor 1960-as és 1970-es években a legjelentősebb középkori műemlékek régészeti kutatására: tamásváralja és a borválaszút vára, valamint az aranyosmeggyesi kastély és az erdődi vár. A tervásatásokon kívül a megyei múzeum gyűjteményét a véletlenül előkerült leletek is gazdagították. Ilyenek például a Vetésen és a Németiben talált kardok, az éremkincs-leletek stb. A leletmentések közül a fényi honfoglalás-kori temető ásatása említhető. Jelentősen hozzájárultak a középkori lelőhelyek megismeréséhez a korábbi korok feltérképezésére irányuló terepbejárások, melyek eredményeképp több eltűnt középkori települést, földvárakat, vagy mesterséges (valószínűleg középkori) halmot sikerült beazonosítani. Az utóbbi két évtizedben jelentősen megnőtt a középkori mentőásatások száma. Ez elsősorban a műemlék felújításoknak (az ákosi román stílusú és a hadadi gótikus templom) valamint a városi környezetben végzett nagyberuházásoknak a következménye.
Szatmár megye jelenlegi területe nagyrészt a hajdani Szatmár vármegye területével egyezik meg, kivéve a keletre fekvő Nagybányát és környékét valamint az északon elterülő a Kraszna, a Túr, a Szamos és a Tisza folyók összefolyásának vidékét. A megmaradt területekhez északkeleten a hajdani Ugocsa megye déli része adódott valamint délen, a volt Közép-Szolnok (Szilágy) vármegye északi része. Szatmár vármegyét mint a Magyar Királyság részét minden valószínűség szerint a 11. században szervezték meg, a Szamos alsó folyásának mentén. A vármegye adminisztratív és politikai központja a szatmári földvár volt. Sajnálatos módon nincs információnk a vár szerkezetéről, nagyságáról és pontos helyéről mivel, miután a tatárok 1241-ben lerombolták, felhagyták. A 11-12. századi leletek hiánya Szatmárnémetiben arra enged következtetni, hogy a vár nem a város területén feküdt, hanem valahol a környéken.
A megye területén található többi vár nemesi birtokok központjaként alakult ki, a földbirtokos nemes családok székhelyeként. A megye délkeleti sarkában, a Bükk dombjain alakult ki az Erdőd–Béltek uradalom, mely a Moldovai vajdaságot megszervező, Máramarosból jött Drágfiak tulajdonába került. A keleti rész, az Avassal és a Szamos menti falvakkal együtt a Móric család örököseinek a Báthoriaknak a birtokában jutott. A kiterjedt uradalom központja eredetileg Szinyér vára volt, majd később átkerült Aranyosmeggyesre az ott kiépülő kastélyba. Nyugaton a Károlyi család birtoka alakult ki, Nagykároly székhellyel, ahol egy erődített kastélyt is emeltek. Ugocsa déli vidékét a Káta nemzetség uralta a Tamásváraljai várból. A Hadadi vár is jelentős központtá vált Közép-Szolnok megye északi részén a Jakcs család birtokában. Sajnos a további Szatmár megyei várak története csak részben, vagy egyáltalán nem ismert. Így például a bujánházi erődítménynek, vagy a Borválaszút községi Pintye várnak, a Kegye (Érszakácsi Község) határában elterülő Zálnok várának ismeretlen a birtokosa. Gérce és Gilvács várának a helyét sem ismerjük egyelőre.
Egyházszervezeti szempontból Szatmár megye a gyulafehérvári székhelyű erdélyi püspökséghez tartozott a középkor folyamán. Erdődön, Tasnádon és Szatmáron működtek esperesi székhelyek. A közösségek és a templomok alapítóinak szellemi és gazdasági ereje leginkább az egyházi építészetben, a templomok belső díszítésében fejeződik ki a középkor folyamán. Csaknem teljes egészében fennmaradt az ákosi bazilikális elrendezésű, román stílusú templom, valamint egész sor valóságos ékszer-doboznak számító épület a gótika korából, mint például a hadadi, tasnádi, erdődi, halmi és sárközújlaki templomok.
A középkori települések és utak hálózata nagyjából megegyezik a maival, így a középkori települések nyomai nagyrészt a mai településekhez köthető. Kivételt képeznek az egykor elhagyott települések, amelyek a háborúk vagy a spontán elnéptelenedés folyamán tűntek el. Ezen „puszták” kutatása igen fontos, hiszen itt csaknem érintetlenül maradtak fenn a középkori falvak anyagi kultúrájának nyomai: különféle lakóhelytípusok és az életmódra utaló tárgyi maradványok. A városfejlődés folyamata elsősorban a két középkori királyi város Szatmár és Németi kapcsán tanulmányozható. Mindkettő területe ma Szatmárnémeti történelmi városmagját alkotja. A két település királyi privilégiumokat nyert a 12. század folyamán, majd fontos kézműves és kereskedelmi központtá vált. Az egykori anyagi kultúra szintjét és minőségét olyan leletek tükrözik, amelyek többnyire mentőásatások során kerültek elő, mint az aranyberakású kard töredék Németiből, vagy a Kazinczy (Ştefan cel Mare) utcán előkerült pecsételt díszítésű, finom anyagú, szürke kerámia.
Középkori temetkezések viszonylag kis számban kutatottak. A 11–13. századokra keltezhető a Mezőfény–Istállóknál feltárt temetőrészlet (32 sírral), míg a 16–17. századra az eddig ugyancsak részlegesen feltárt Nagykároly–Bobáld temető. A múzeum öt középkori éremleletet őriz. Annakidején ezek mindegyike valóságos vagyont jelentett, elrejtésüket a zavaros háborús idők bizonytalanságával magyarázhatjuk. Ilyen kincslelet került elő Érhatvan, Tamásváralja, Tasnád, Túrterebes és Tartolc területéről, mind a 16–17. század törökellenes küzdelmei során kerültek elrejtésre.
A középkori műemlékek és leletek, a mai települések és egyházi közösségek saját közvetlen múltját jelentik. Ennek a viszonylagos közelségnek hátulütői is vannak, mivel jóval erősebben ki vannak szolgáltatva a mai igényeknek, így ki vannak téve a rombolásnak sokkal sebezhetőbbek és veszendőbbek. Kiemelt kötelességünk tehát nagyobb figyelmet szentelni közös múltunk e tanúinak megőrzésére.
