A Szatmárnémetitől 35 km, a Csanálos-Vállaj magyar-román közúti határátkelőtől 8 km távolságra lévő, a Nagykárolyi homokhát északkeleti részén található Nagykároly város a megye második legnagyobb települése a maga 23.182 lakosával (2002). Közigazgatásilag hozzátartozik még a tőle 7 km-re fekvő Szentjánosmajor (Ianculeşti), az 1920-as években mócokkal újratelepített falu is.
A Nagykároly múltjáról tanúskodó régészeti leletanyag igen gazdag, különösen a város délkeleti részén található egykori település, Bobáld, területén került a felszínre számos bronzkori, középkori lelet, a kutatások pedig még nem értek véget.
A település első írásos említése már 1320-ban megtörtént, Karul néven. A Kaplony nemzetség birtokolta egykor, melynek egyik ága a Károlyi család, történetük szorosan összefonódik Nagykároly város történetével.
A 14. századtól a település a Károlyi család birtokának központja lesz, ahol 1482-ben kőház építésére kapnak engedélyt Mátyás királytól, ekkor már „oppidum”. A 16. század végén erődített várként szerepel a leírásokban, melyre szükség is volt akkoriban a gyakori fosztogatások miatt. A 16.-17. században többször sarcolta török, majd később a kurucok és labancok is pusztítottak a városban. Ekkor, azaz a  Rákóczi-féle szabadságharc idején, a város és környéke hatalmas károkat szenvedett, a lakosság nagy része elmenekült vagy elpusztult. Károlyi Sándor, a Szatmári béke megkötése után elnéptelenedett birtokaira, így Nagykárolyba is, katolikus svábokat telepíttetett. A 18. században a város népessége jelentősen megnőtt és sokszínűbbé vált. A svábok mellett betelepedett a Hajdú-város nevű részbe a bobáldi román lakosság, majd 1740-ben Károlyi Sándor birtokán zsidók letelepedését engedélyezte.
A Károlyi család jelentős politikai befolyással bírt Szatmár vármegyében, gyakran birtokolták a főispáni rangot a család tagjai, nekik is köszönhetően pedig évszázadokra Nagykároly lett Szatmár vármegye székhelye.
A katolikus hit terjesztésében is buzgólkodó Károly család a 18. században templomot és iskolát építetett az új telepeseknek, papokat és szerzeteseket hozatott a római katolikus hívek hitének gondozására. Ebben a században épült meg a vármegyeháza, a római-katolikus templom mellett a református, a görög-katolikus rutén és román templomok, de erre a századra tehető a legjelentősebb céhek megalakulása is.
A város 1848-ban emelik városi rangra, addig az uradalom részének tekintették, és csak 1876-ban kapta meg a rendezett tanácsú város címet.
A természeti csapások sem kímélték a várost, hatásai évtizedekre visszavetették a város fejlődését. Az ezen a vidéken ritka jelenségnek számító földrengés 1834-ben pusztított, az 1836. évi tűzvész alkalmából is jelentős károkat szenvedett a város, az 1887-ben a város nagy része a lángok martalékává vált. Ezek következményeként a város jelenlegi arculata az újjáépítések után alakult ki. A 19 század második felét a közlekedés fejlesztése jellemezte előbb 1871-ben a elkészül Nagykárolyon keresztülhaladó Debrecen – Szatmár, majd 1887-ben a Nagykárolyt Zilah városával összekötő vasútvonal. 1889-ben megalakult az „Ecsedi láp-lecsapoló és Szamos balparti árvíz-levezető és belvíz-szabályozó társulat” gróf Károlyi Tibor elnökletével, melynek célja a láp lecsapolása, székhelye pedig a mai rendőrség épülete volt.
Az első világháborút lezáró békediktátumok után Romániához csatolják, 1926-ban történt közigazgatás módosítás során elveszíti megyeszékhelyi rangját és Szilágy megyéhez csatolják a környező településekkel együtt, környékére pedig máramarosi illetve mócvidéki román telepeseket telepítenek.
1944 októberében a városban a  román hadsereg katonái visszaverték az ellenséges csapatokat, ennek emlékére állították 1964-ben a városközpontban található Vida Géza szobrot a „román katona emlékművét”
A második világháború etnikai szerkezetét is megváltoztatta a városnak, zsidók és németek estek áldozatul a deportálásnak illetve a kollektív bűnösség elve alapján elrendelt orosz munkaszolgálatnak.
A kommunizmus évtizedeire legnagyobb hatással az iparosítási politika volt, hulláma Nagykárolyt is elérte, számos mára már nem működő vagy átalakult ipari egységet hoztak létre ebben az időszakban elsősorban az élelmiszer- és textilipar területén, de nehézipari létesítményeket is létesítettek.
Manapság több évtizede létező élelmiszeripari egységek és újonnan alakult vegyes vállalatok a város legfontosabb ipari egységei.
Az 1968-as közigazgatási reform során visszacsatolják Szatmár megyéhez, a környező 1926-ban elcsatolt falvakkal együtt. 1995-től megyei jogú városi (municípium) rangot nyert.
A település lakossága a 2002-es népszámláláskor 23182 fő volt, többsége 54,33% magyar, román 41,55%, 2,25% sváb és német, 1,66% roma,  0,21% egyéb.
A város számos híres szülöttére szobrok állításával illetve emléktáblák felhelyezésével emlékezett meg a tisztelgő utókor. Itt született Károli Gáspár, az első magyar bibliafordító, szobra (Deák Árpád) a református templom bejárata mellett található, a központban áll Petőfi Sándor költő (Petrovics István) és Kaffka Margit  írónő (Deák Árpád) szobra. Kaffka Margit írónő ebben a városban született, szülőházát emléktábla jelzi. A központban található Avram Iancu mellszobra, melyet 1994-ben lepleztek le.
A város központi terét a Károlyi kastély és a hozzá tartozó 10 hektáros védett dendrológiai park uralja. A jelenlegi kastélyépület az 1794-ben épített kastély átalakítása révén jött létre, 1894-ben Károlyi István lovagvárrá alakítatta. A tatarozásra szoruló kastély jelenleg városi kulturális intézményeinek ad otthont (múzeum és könyvtár).
Jelentős épületei még a Szatmár megye legszebb barokk épületeként emlegetett, 1769 és 1778 között épült, Kalazanci Szent József római katolikus templom, az egymás közelében álló szinté barokk stílusban épült ortodox (1760) illetve görög-katolikus (1738) templomok és a barokkos református temploma (1746-1752). Még áll, és jelenleg a Iuliu Maniu iskolaközpontnak ad otthont, az egykori vármegyeháza, melyet az 1834-es földrengés után újjá kellett építeni. Falán emléktábla őrzi nevét az épületben ia tevékenykedett Kölcsey Ferencnek, aki Szatmár vármegye jegyzője volt. Meg kell még említenünk az egykori Piarista gimnáziumot, melynek 1887-ben felépített épületében ma a Mezőgazdasági Szakközépiskola működik. Olyan jeles tanulói voltak a híres gimnáziumnak mint: Ady Endre költő (emléktáblát helyeztek el az iskola falán), Aurel Popp festőművész, Jászi Oszkár társadalomtudós (Nagykároly szülötte), Simion Bărnuţiu történész, politikus (szobra áll az épület előtt).
A határőrség tulajdonában lévő épület, az egykori „Arany Szarvas” fogadó magyar irodalomtörténeti vonatkozásaival hívja fel a figyelmet magára. Az Ybl Miklós tervei alapján újjáépített fogadóban ismerte meg Petőfi Sándor későbbi feleségét Szendrey Júliát. Csak magyarba hagyd benne.
    A városiak és a városba érkezők szórakoztatására szolgál számos vendéglő és kulturális intézményei mellett a termálstrandja és a város déli részén található szőlőskertje, melynek telepítése ugyancsak Károlyi Sándor nevéhez fűződik.

Műemlékek:

• Nagykároly - „Szt. Mihály és Gábor” görög katolikus templom
• Nagykároly - „Szt. Mihály és Gábor arkangyalok” ortodox templom
• Nagykároly - „Kalazanci Szt. József” római katolikus templom
• Nagykároly - Református templom
• Nagykároly - Zsinagóga