Szatmárnémeti

Dokumentum eszközök

Available in:

Szatmárnémeti, megyei rangú város, Szatmár megye székhelye. 126 m-es tengerszint feletti magasságon fekszik, a Szamos folyó két partján. A megyén belül a nyugati részen találjuk, 8 km-re a Pete-Csengersima román-magyar határátkelőtől. Megközelíthető közúton, vasúton és repülővel isKözigazgatásához tartozik még Szatmárzsadány (Sătmărel) falusi település is, mely a várostól délre található.
A település 1972-ben ünnepelte ezer éves fennállását. Neve Szatmárnémeti két település Szatmár és Németi egyesítéséből jött létre.
A város korai történetéről kevés dokumentummal rendelkezünk. Említi a települést a kétes történelmi hitelességű III. Béla névtelen jegyzője által írt Gesta Hungarorum, mint Zothmar várát, melyet a magyarok Ménmarót fejedelem katonáitól elfoglaltak. Hiteles információk vannak azonban földváráról, mely már az első tatárjárás idején állt (1241-42). A törökök elleni védelem részeként új olasz rendszerű vár építését kezdték meg a 15. században.. A vár építése a későbbi kapitányok ideje alatt is folytatódott egészen a 16. század végéig. Szabályos ötszögű fülesbástyás palánkvár volt, a nagyváradihoz hasonló. A somlyai Báthoriak birtoklása idején történő építkezéskor vezették el a Szamost úgy, hogy az egész várost és a várat körbefolyta. A vár a 16-17 században nagyon fontos volt. Innen indultak a csapatok Erdély ellen, mivel ez volt a legkeletibb Habsburg erődítmény. Gyakran került az erdélyi fejedelmek birtokába. Fontosságát az is mutatja, hogy ide menekült több uralkodó is. Innen indultak el a kémek és informátorok, melyet bizonyít, hogy a vár költségeiben mindig szerepelt a kémek és titkos küldöttek javadalmazása.
A vár egészen 1705-ig állt, amikor II. Rákóczi Ferenc leromboltatta. Az osztrákok tovább folytatták a vár elpusztítását, mely egészen 1723-ig tartott. 1786-ban már csak a vársáncok látszottak. Mára a régi vár épületeiből nem maradt semmi, helye nagy vonalakban a jelenlegi Új központ helyén volt.
Szatmár híressé az 1711 április 29-én megkötött II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot lezáró békekötés („szatmári béke”) révén vált. A főtéren található, jelenlegi Képzőművészeti Múzeumnak helyt adó Vécsey-ház helyén álló épületben kötöttek meg, mely egykor a vár része volt.
A két település (Szatmár és Németi) nem sokkal a békekötés után (1712-ben) egyesültek, és 1715-től szabad királyi városi rangot kapott. Még ezután is egészen kis település, 1769-ben alig több mint 5 000 lakosa volt, köszönhetően annak is, hogy többször pusztította tűzvész, árvíz, járványok és éhínség.
A város képe még a 19. század elején is egy poros alföldi kisváros arcát mutatta, házainak nagy része vályogból és fából épült, tetejüket pedig zsindely vagy szalma borította. 1804-ben megalapították a Szatmári Római Katolikus Püspökséget, mely jelentős fellendülést hozott a városnak. Számos épület építése, átépítése, felújítása révén a katolikus egyház nagyban hozzájárult a város modern, mai arculatának kialakulásához (Székesegyház, a püspökség épülete, a Zárda, a Kálvária templom, Tűzoltótorony, hogy csak a legfontosabbakat említsük), melyek közül a legtöbb Hám János püspöksége idejéhez kapcsolódik.(1827-1857).
1871-ben megépült a Nagykároly-Szatmárnémeti vasútvonal, 1872-ben Máramarosszigettel, 1884-ben Nagybányával létesült vasúti összeköttetés. l881-ben bevezették az elektromos közvilágítást. 1900-as évek elején hozzávetőlegesen 27 000 ember élt itt, gazdaságát pedig gyárak (Gőzhengermalom, Téglagyár, Gőztéglagyár, Gőzfűrész-telep, Princz testvérek vasöntődéje és gép- és edénygyára, Unió vagongyár, stb.), bankok (Hitelbank Rt. Kereskedelmi Bank, stb.), szállodák (Pannónia, Viktória) jellemezték.
Az I. világháborút lezáró döntések értelmében ez a város is Romániához csatoltatott. Jelentős építkezések folytak a településen (ortodox és görög katolikus templomok, Prefektúra, melyek a román lakosság betelepítéséhez kötődtek).
A II. világháború és annak következményei jelentős változásokat hoztak a város életében. A II. Bécsi döntés alapján a megyeközpont visszakerült Magyarországhoz. 1944-ben a város és környékének zsidó lakosságát (mintegy 18 ezer embert) gettóba zárták, majd eldeportálták. Nagyon kevesen tértek vissza. 1944 szeptemberében a szovjet légierő bombázta a várost, jelentős károkat okozva. 1944 októberében bevonultak a szovjet csapatok. 1945 januárjában a város német lakosságát (mintegy 1000 főt) szovjet munkatáborba deportáltak.
A város 1968-tól a tartományokat felváltó új közigazgatási egységek, megyék, közül Szatmár székhelye lett.
A 60-as évektől kezdődően jelentősen terjeszkedik a város, számos lakónegyedet építenek. Ezek közül legjelentősebb a Szamos jobb partján a 70-80-as években épített új központi negyed, mely Nicolae Porumbescu műépítész tervei alapján épült. Az 1970-ben a Szamos pusztító árvize megrongálta a várost, számos emberéletet is követelve.
A 90-es évekre a stagnálás illetve lassú fejlődés volt jellemző. Szatmárnémeti szerepe jelentősen felértékelődött a 21. század elején, határmentisége, kulturális sokszínűsége nagyban befolyásolták és befolyásolják ma is az Európai Unióba történt belépéskor. Jelenleg elsöprő arányban magánvállalkozások uralják a gazdaságot, számos részben külföldi tőkéjű vegyesvállalat működik a megyeszékhelyen, elsősorban autóalkatrész gyártás illetve forgalmazás, textilipar, bútorgyártás és élelmiszergyártás terén. A most elkészült ipari parkja iránt is nagy az érdeklődés.
Szatmárnémeti gazdasági fejlődése a lakosság számának jelentős növekedését

eredményezte, ez a folyamat azonban megfordult a legutóbbi két évtizedben, és elsősorban a nagyarányú elvándorlásnak köszönhető (elsősorban külföldre történő elvándorlásról beszélhetünk). A 2002-es népszámlálás adatai szerint a város összlakossága 115142 fő, ebből 1445 fő a hozzá tartozó Szatmárzsadány településen él. Nemzetiségi összetételét tekintve 57,87 % román, 39,33 % magyar, 1,39 % német, 0,96% roma, 0,5 % más nemzetiségűek. A zsidó lakosság, mely a II. világháború előtt a város egyharmadát alkotta, ma már szinte észrevétlen, csak 30 fő.
Megyeszékhelyi funkcióján túlmutatóan számos kulturális és oktatási tevékenység zajlik a városban. Kétnyelvű (román és magyar) színház működik több évtizede, a Dinu Lipatti Filharmónia zenészei rendszeres koncertekkel örvendeztetik a zenekedvelőket, gyakori fesztiválok teszik színesebbé a város életét, a Megyei Múzeum állandó és időszakos kiállításai pedig a megye megismertetésének modern és egyre népszerűbb bemutatására törekszenek.
Az oktatás terén számos középiskola és szakiskola tevékenykedik, közülük több iskola országos hírű, kiváló teljesítményű diákokat nevel. Felsőfokú szakképzést is felvállaló egyetemek kihelyezett karai működnek a megyeszékhelyen, egyetemi és egyetem utáni képzéseket biztosítva az itt tanulóknak.
A város legjelentősebb épületeinek rövid bemutatását kezdjük talán a város szimbólumává vált Dacia (egykori Pannónia) Szálló és Tűzoltótorony együttesével, mely a város egykori piacának terén áll, a mai Régi Központnak nevezett városrészben. Az egykori városháza (Tornyos-ház) helyére szálloda építését kezdték meg 1901-ben. Magyaros szecessziós stílusban épült Bálint Zoltán és Jámbor (Frommer) Lajos tervei alapján. Homlokzatán a növényi elemek mellett megjelenik a város címere is. A hozzá tartozó vigadó terme most a Dinu Lipatti Filharmóniának ad otthont. Az szálló mögötti kis téren áll az 1904-ben Meszlényi Gyula római katolikus püspök anyagi támogatásával épített Tűzoltó-torony, melyet a közelmúltban felújítottak, és látogatható, kitűnő látványt biztosítva a kis fáradtsággal a sok lépcsőt megmászóknak..
A régi főtéren meghatározó épület a Római Katolikus Székesegyház, mely a 19. század harmincas éveiben nyerte el mai alakját, klasszicista stílusban építették át az eredetileg 1786-89-ben épült plébániatemplomot. Előtte Hám János szobra áll (Lakatos Pál alkotása-1999), köszönetként állíttatta az utókor városért tett munkássága elismeréseként. A püspök teste a székesegyház altemplomában lelt örök nyugalomra, nevét pedig a Római Katolikus Iskolaközpont viseli.
A Székesegyháztól délre található a neogótikus stílusban épült, jelenleg a Megyei Múzeum Képzőművészeti részlegének helyt adó Vécsey-ház. Az udvarban álló épületszárny régebbi, barokk elemeket őrző épület, falán a Szatmári-békének emléket állító tábla található, ugyanis ennek az épületegyüttesnek a helyén állt az várhoz tartozó élelmiszerraktár, ahol a békeegyezményt megkötötték.
A Székesegyház északi oldalával szemközt található a Római Katolikus Püspöki palota, mely 1809-től több szakaszban épült. A püspökség utcáján (1 Decembrie 1918) továbbhaladva érjük el a nemrég az ortodoxok által visszaszolgáltatott neobizánci stílusú görög katolikus templomot, mely 1937-ben készült el. Az utca végén található az ortodox templom, mely 1932-1937 között épült szintén neobizánci stílusban.
Visszatérve a térre, annak dél-nyugati sarkán található a Fehér-ház, mely 1911-1912-ben épült szecessziós stílusban és fehér csempeborításáról kaphatta nevét. Érdekesek domborművei, díszítőelemei, melyek közül az egyik motívum a város címerét ábrázolja. A Fehér házzal szemben lévő sétálóutcán keresztül lehet eljutni az Új-központ terére, ahol a messziről már jól látható kimagasló toronyépület, a 86 m magas Közigazgatási-palota uralja a teret. Az épületben számos megyei és városi érdekeltségű közhivatal működik.
A térről északi irányba elindulva a „macskaköves” utcán (Ştefan cel Mare) elérünk egy kisebb térre, melyen a város legnagyobb református temploma, a Láncos-templom és a Kölcsey Ferenc Főgimnázium épületei keltik fel figyelmünket. 1807-ben szentelték fel a késő barokk stílusú templomot, mely láncos kerítéséről kapta nevét. Az iskola közel 400 éve működik ezen a teleken, az épület az 19.-20. századi építkezések és átalakítások nyomán nyerte el mai arculatát.
Számos szobor ékesíti a várost: Vasile Lucaciu (Cornel Medrea), Kölcsey Ferenc (Lakatos Pál), Mihai Eminescu (Mircea Bogdan), Petőfi Sándor (Deák Árpád), George Coşbuc (Ion Vlasiu), Dr. Lükő Béla (Csapó Sándor), hogy csak párat említsünk.

Szatmárnémeti

Műemlékek: